Kányádi Sándor
Kányádi Sándor a mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja - Magyar Örökség és Kossuth díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének birtokosa, számtalan verseskötettel, meséskönyvvel és műfordítással a háta mögött.
Kicsit félve állítottunk be budai lakásába Fekete-piros c. versének megzenésítésével. A Pálinka előtt több százan próbáltak már dallamot faragni verseihez, ráadásul mi ajánló nélkül, ismeretlenül kopogtunk be az ajtaján. Kétségeinket fél perc alatt oszlatta el ajtót nyitó felesége - rég nem látott unokaként fogadott.
Sándor bácsinak 80 éve ellenére vág az agya, hihetetlen jó a memóriája, hatalmas a műveltsége és töretlen a humora. Iszonyatos tudása ráadásul végtelen szerénységgel és nyitottsággal párosul. Foteljéből úgy pattant fel minden alkalommal, ha eszébe jutott egy könyv vagy egyéb felidézendő dolog, hogy egy 20 éves megirigyelhette volna.
A dalra nem szólt semmit, a szerzői jogról pedig annyit mondott, hogy a vers olyan, mint egy cipő. Mindenki úgy használja, ahogy jól esik neki - saját lábformájára alakul, lúdtalpához igazodik és bütykeihez idomul. Ezzel a témát le is zárta, sokkal fontosabb dolgokra tértünk át.
Élete “fő művének” az ablaka elé emelt, Melokkó Miklós által megformált és óvodások adományaiból finanszírozott Benedek Elek szobrot tartotta, amelyet azokért a gyermekekért állíttatott, akik az 56-os forradalom áldozataiként már nem ismerhették Elek apó meséit.
Délután 1-től fél háromig voltunk ott, megittunk az öreggel három kicsi pálinkát. Amikor a galambfalvi szilvapárlat elfogyott, a következő két literes palackot egy kínai padlóvázából varázsolta elő. Ezen jót kacagtunk és megjegyeztük - A kínai váza titka… Mire felpattant, mondván - Dehogy kínai, Szász Endre. És megmutatott jó néhány eredeti festményt is, neki dedikálva. Megkért, hogy próbáljam ki az ágyát, felhívta figyelmem néhány könyvre a polcon, elszavalt négy verset és rengeteg sztorit mesélt a magyar történelemből.
Amikor a székelyek és a magyarok kapcsolatáról kérdeztem, kis gondolkodás után végül annyit mondott: “Székely szarta a magyart.” és hozzátette: a székelyek ugyan magyarul beszélnek, de egyébként önálló, a történelmi Magyarország területén a magyaroknál jóval korábban megtelepedő népcsoportról van szó.
Összességében, hatalmas élmény volt találkozni legnagyobb magyar költőnkkel, aki búcsúzóul átnyújtotta a Fekete-piros szótaghelyes angol fordítását, hogy anyanyelvükön adhassuk elő a dalt londoni közönségünknek.
Kányádi Sándor dedikációja a Pálinka Zenekarnak
Népzene a stúdióban
November 29-én egy chiswicki stúdióba vonult a Pálinka. Magyar népzene mellett feljátszottuk első saját szerzeményünket, a Fekete-piros című Kányádi Sándor vers megzenésítését is. Hallgasd meg itt {új ablakban nyílik}: Fekete-piros (Copyright © 2008 by Tamás Katalin)
Szűk. Lépten-nyomon beleakadok a kábelekbe, feldöntöm a mikrofon-állványt, jönnek utánam a zsinórok fejhallgatóstól, hangfalastól. Minden vörös, a szőnyeg, a függöny, a kárpit, a hangszigetelő. És sötét van. Megfulladok, nemhogy énekeljek! Fekete.
Felgyúlnak a fények, összeraknak, beállítanak, szerelnek, kérdeznek, mosolyognak.
Kezdhetünk, piros.
Verődnek a falnak a hangok, tompák, leesnek és összetörnek. Nem jó, újra! Fekete. Ausztrál, magyar, székely tempóban szakadunk ki a szűk vörös homály markából és koncentrálunk a zenére, két pár lány. Előmerészkednek megint a hangok, egymásba kapaszkodva táncolnak körbe-körbe, ütköznek, simulnak, ugrálnak, lejtenek, majd pörögnek…
Három négyzetméter muzsika.Újra! Lassan hozzánk idomul a tér, átöleli a dallamot.
Újra! Jönnek ismét kacagók, sírók, zengők, kopottak, puhák és érdesek, szállnak, suhognak és uralják minden idegszálunkat. Piros.
Kezdjük! Különös. Ugyanabban a pillanatban feszíti szét a stúdiót három határ indulata, amely pillanatban a magyar népzene elválaszthatatlanul összeforrasztja ugyanazon határokat. Fekete-piros-fekete.
Stúdióvörös
Magyar népzene mixelés