Kányádi Sándor
Kányádi Sándor a mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja - Magyar Örökség és Kossuth díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének birtokosa, számtalan verseskötettel, meséskönyvvel és műfordítással a háta mögött.
Kicsit félve állítottunk be budai lakásába Fekete-piros c. versének megzenésítésével. A Pálinka előtt több százan próbáltak már dallamot faragni verseihez, ráadásul mi ajánló nélkül, ismeretlenül kopogtunk be az ajtaján. Kétségeinket fél perc alatt oszlatta el ajtót nyitó felesége - rég nem látott unokaként fogadott.
Sándor bácsinak 80 éve ellenére vág az agya, hihetetlen jó a memóriája, hatalmas a műveltsége és töretlen a humora. Iszonyatos tudása ráadásul végtelen szerénységgel és nyitottsággal párosul. Foteljéből úgy pattant fel minden alkalommal, ha eszébe jutott egy könyv vagy egyéb felidézendő dolog, hogy egy 20 éves megirigyelhette volna.
A dalra nem szólt semmit, a szerzői jogról pedig annyit mondott, hogy a vers olyan, mint egy cipő. Mindenki úgy használja, ahogy jól esik neki - saját lábformájára alakul, lúdtalpához igazodik és bütykeihez idomul. Ezzel a témát le is zárta, sokkal fontosabb dolgokra tértünk át.
Élete “fő művének” az ablaka elé emelt, Melokkó Miklós által megformált és óvodások adományaiból finanszírozott Benedek Elek szobrot tartotta, amelyet azokért a gyermekekért állíttatott, akik az 56-os forradalom áldozataiként már nem ismerhették Elek apó meséit.
Délután 1-től fél háromig voltunk ott, megittunk az öreggel három kicsi pálinkát. Amikor a galambfalvi szilvapárlat elfogyott, a következő két literes palackot egy kínai padlóvázából varázsolta elő. Ezen jót kacagtunk és megjegyeztük - A kínai váza titka… Mire felpattant, mondván - Dehogy kínai, Szász Endre. És megmutatott jó néhány eredeti festményt is, neki dedikálva. Megkért, hogy próbáljam ki az ágyát, felhívta figyelmem néhány könyvre a polcon, elszavalt négy verset és rengeteg sztorit mesélt a magyar történelemből.
Amikor a székelyek és a magyarok kapcsolatáról kérdeztem, kis gondolkodás után végül annyit mondott: “Székely szarta a magyart.” és hozzátette: a székelyek ugyan magyarul beszélnek, de egyébként önálló, a történelmi Magyarország területén a magyaroknál jóval korábban megtelepedő népcsoportról van szó.
Összességében, hatalmas élmény volt találkozni legnagyobb magyar költőnkkel, aki búcsúzóul átnyújtotta a Fekete-piros szótaghelyes angol fordítását, hogy anyanyelvükön adhassuk elő a dalt londoni közönségünknek.
Kányádi Sándor dedikációja a Pálinka Zenekarnak
Magyar Népzenei film Londonban
Idő: Szombaton (2008. november 29.) este 7.30
Hely: Institut Français, 17 Queensberry Plc, London SW72DT
Trailer: http://uk.youtube.com/watch?v=TKyuxeZ3yzg
Film: http://www.eletekeneke.hu/hu/index.html
Info: http://www.institut-francais.org.uk/content/view/596/62/
Gyógyító Pálinka
A Pálinka zenekar három manchesteri öregek otthonában muzsikált a hétvégén. Hatalmas élmény volt ez nem csak nekünk, hanem közönségünknek is. Olyan öregeket sikerült megmozgatni, énekeltetni és bevonni a közösségi életbe magyar népzenével, akik előtte meg sem szólaltak vagy maguktól nem tettek egy mozdulatot sem. Felemelő érzés volt népzenénket terápiás célokra használni és kiérdemelni a Gyógyító Pálinka nevet:
Ezúttal nem perdült táncra a publikum és nem fojtotta el tapsvihar sem az utolsó dallamokat. Ott jártunk, ahol már elhalt a szó, a gesztus, a mozdulat. De a tekintet, ami megmaradt, az az utolsó lángjával belénk perzselte a végtelen hálát, szomorú volt és nagyon boldog. Láttuk a tekintetben az elmúló embert, ahogy táncol a magyar népzenére, sír, nevet, szól, énekel, mesél, emlékezik… Legszívesebben egy hirtelen mozdulattal kitéptem volna a lelkem mélyéről a legdrágább kincsemet, a dalt és ajándékba adom neki, beletemetem öreg kezébe, mozdulatlan testébe, fakó arcába. Tessék, itt van, a tied! Csak ne múljon el! Nézzél még, nézzél így!!
Palinka az egyik oregek otthona elott
Megtancoltattuk a gondozonot
Vidamsag az oregek otthonaban
Csoportkep
Táncház Londonban
Frissen megismert barátunk, Stanik Bence írta az alábbi cikket pénteki Green Note-beli fellépésünkről (valószínűleg az Új Magyar Szóban fog megjelenni).
Mindennek a Pálinka az oka és a nők. A táncházas körökben jól megbecsült nedű, mint tudjuk, csodákat művel. Mostanában viszont csak a nevével járul hozzá a modern táncházmozgalom nyugat-európai fellendítéséhez. Így nevezte el magát ugyanis az elmúlt hónapokban összeforrott népi zenekar, mely azonnal fellépésekhez jutott a brit fővárosban.
Péntek esti koncertjükön teljes teltház fogadta őket egy aprócska, észak-londoni lokálban. A hétköznaponként blues, dzsessz és folkzenekarokat befogadó Green Note közönsége nem hallott még ehhez hasonlót. “Valami egészen más fajta zene következik!” - nyugtatgatott előre is a konferanszié. Az első dallamok (szatmári csárdás és friss) után elődőlt, hiába volt az aggodalom. Rögtön hangos kurjongatás, tapsolás keveredett a ritmusok közé. Koncert ide vagy oda, sokan nem bírtak egy helyben ülni a muzsika hangjára. Nem csak a londoni magyar táncegyüttesek egy-egy tagja, (két aktív csoport is működik Londonban!), helyi fiatalok és idősek is táncra perdültek az asztalok között. Egy ír úr csak ücsörögve csodálta a zene-tánc-ének szentháromságát, “mint régen otthon!” - sóhajtott.
A nőkre visszatérve, talán egyedülálló módon ebben a zenekarban egyetlen férfi sincs. A négy hölgy: Cseresnyés Krisztina (ének, Székelyföld), Zempléni Mária (hegedű, Budapest), Tamás Katalin (brácsa, Nyíregyháza) és McCarthy Melinda (bőgő, Ausztrália), Londonban élő és dolgozó fiatalok. “Azt hiszem egy buliban találkoztunk.” - meséli Katalin a koncert szünetében. A brácsázás mellett ő látja el a szervezői feladatokat. Kata csak a szilveszteri bulira érkezett a brit fővárosba. “Itt maradtam.” - s nem részletezi. Miskolcon, majd az USA-ban diplomázott közgazdász-marketingesként, e mellett zenész, fotós, formatervező, néha még szobrász is. Mindent finoman, okosan a háttérből intéz. Mint ezt a péntek estét. Spontán magyar táncház Londonban, épp pálinka nélkül, de a nem kevésbé inspiráló, csupahölgy Pálinka zenekarral. Tánccal és énekkel, annak igazi rendje-módja szerint. “S még csak most álltunk össze!” - mondják a lányok széles mosolyok közepette. (A Pálinka zenekar szombat este már az angliai római katolikusok központjában, a hagyományos londoni Szüreti Bálon muzsikált.)
Filed under Pálinka koncert | Tags: London, Magyar Népzene, Pálinka, Táncház | Comment (0)